A családban előfordulnak olyan dolgok, amikről nem alkotunk egyező véleményt a párunkkal, ez teljesen természetes és egyébként azt gondolom, hogy nem is probléma, kivéve, ha kardinális, a mindennapokat érintő dologról van szó és nem igazán tud a pár egyezségre jutni. Mi egy ideje így voltunk a férjemmel, mert én előálltam azzal az igénnyel, hogy kell még egy autó, amit én vezetek és nem ő hordoz mindenhova, mert már tudjuk időben lemenedzselni így a mindennapi teendőket, és hát nekem ez igen kellemetlen, mert egyrészt nem vagyok kellőképp mobil, másrészt látom, hogy sokszor őt is rángatnom kell. Tömegközlekedéssel pedig egyszerűen már nem tudok mindenhol időben ott lenni ahol kell, tehát már az sem járható út.
Kell nekem is egy autó, és ha bár az elején biztosan lassabban és óvatosabban, vagy ha úgy tetszik bénán is, de fogok tudni közlekedni és egyre jobban bele fogok tanulni a vezetésbe. Legalábbis remélem, reménykedem benne. Persze ez a férjemnek nagyon nem tetszett. Na nem mintha nem engedhetnénk meg magunknak még egy autót vagy nem bízna bennem, de látom rajta, hogy nagyon félt, hogy bármi bajom lesz. Tény, hogy én nem vagyok gyakorlott sofőr, és kell rutint szereznem, de hát valahol el kell kezdeni ezt is, mint minden mást. Nagyon nem jutottunk ebben azonban közös nevezőre és már kezdte megmérgezni a mindennapokat, amikor is előállt egy autóval, ami szerinte teljesen tökéletes lenne nekem és megfelelő védelmet is nyújtana. El is mentünk megnézni, és el is döntöttük hogy megvesszük.
Amikor elhozta nekem az autót, akkor egy autós telefontartó díszelgett a vezetőülésben szépen becsomagolva, és ezzel is jelezve, hogy elfogadta, hogy nekem erre szükségem van, nem is ellenzi, sőt támogat benne, csak félt, és arra kér, hogy vigyázzak mindig magamra és használjak navigációt mindig. Persze ebben egyet értettünk és csak remélni tudom, hogy gyorsan bele tanulok majd ebbe a dologba is.