Az ember sose adja fel az álmait – mondta mindig nagymamám, és bizony én mindig el is hittem neki ezt az intelmet, sőt, meg is ígértem neki, hogy én meg fogom valósítani a sajátomat! Persze a szüleim igyekeztek mindenáron keresztbe tenni ennek, mert közgazdász pályát szántak nekem, engem viszont mindvégig a fodrászat vonzott, nem is akármilyen szinten. Az egyetem mellett tehát minden létező iskolát megcsináltam ami a fodrászatról szólt, és otthon szívesen vállalatam egy-egy vágást, kontyot, fonást, amit éppen kívántak az ismerőseim.
Amikor aztán megszereztem a diplomámat, muszáj volt elkezdenem a szakmában dolgozni, hiszen semmi tőkével nem rendelkeztem, de megígértem a nagyinak, hogy ha lesz elég tőkém, akkor bizony kialakítom a saját kis szalonomat és fodrászként fogok dolgozni. Ez az időszak sajnos családi problémák és a nagyim betegsége miatt hosszabbra nyúlt, de most már büszkén mondhatom, hogy megalapítottam a saját szalonomat, ráadásul nem bérelt, hanem saját helyiséggel, és egy hét múlva már kezdhetem is benne a munkát, hiszen már csak pár kiegészítő hiányzik ahhoz, hogy azok az emberek, akik eddig otthon élvezték a szolgáltatásaimat, profi helyen, egy gyönyörű szalonban kapják meg innentől a kényeztetést.
Sajnos a nagyim már nem láthatja ahogy megnyílik a szalonom ajtaja, de lesz benne valami, ami mindig is emlékeztetni fog rá, a szeretetére és az életfelfogására, amiből annyira sokat tanultam én is, egy gyönyörű levendula vászonkép, hiszen imádta a levendulát. A kedvenc virága volt, és emlékszem, hogy bármikor is mentünk hozzá a szárított levendula virág illata még télen is belengte az otthonát. Nagyon hiányzik, és remélem, hogy így egy kicsit mindig velem tud majd maradni.