Előkészületként a fogalomtérképem elkészítéséhez érveket gyűjtöttem az irodalomból: miért hasznos az embernek/embereknek fogalomtérképet készíteni. Ha akarjuk, ha nem, valamiféle fogalomtérkép alapján vezetjük az életünket. Pszichológusként felfigyeltem rá én is, hogy sok gond származik abból, ha klienseim nem tudatosítják vagy éppen mélyre lenyomják: milyen térképeket/térképtöredékeket őriznek magukban a múltjukból.
Hasznos ezeket "kirajzolni magunkból". A tudatosság fényével megvilágítani esetleg megfelelő társakkal átbeszélni.

M. Scott Peck így ír erről:

"Rálátásunk a valóságra olyan, mint egy térkép, melynek segítségével igyekszünk eligazodni az élet területén. Ha a térkép jó, rendszerint meg tudjuk határozni helyzetünket, s ha tudjuk, hova kívánunk eljutni, rendszerint azt is leolvashatjuk róla, mely útirány vezet el célunkhoz. Ha a térkép rossz, többnyire eltévedünk.
Mindez nyilvánvaló, az emberek mégsem mindig látják be. Nem látják be, mert a valósághoz vezető út nem könnyű. Először is az ember nem a térképpel együtt született, előbb meg kell rajzolni, ez pedig erőfeszítést kíván. Minél nagyobb erőfeszítés megtételére vagyunk hajlandók, annál nagyobb és pontosabb térképünk lesz. Ám sokan nem hajlandók semmiféle erőfeszítésre. Mások befejezik a rajzolást kamaszkoruk végére. Az ő térképük kicsi marad és vázlatos, a világról alkotott képük egyoldalú és félrevezető. Életük delén az emberek rendszerint fölhagynak térképük rajzolásával. Úgy érzik, térképük teljes, világnézetük helyes (sőt: szent és sérthetetlen), és semmi szükségük nincs újabb értesülésekre. Mintha kifáradtak volna. Csak viszonylag kevés ember elég szerencsés ahhoz, hogy élete végéig folytassa a valóság titkainak feltérképezését, hogy a világ és az igazság megértését újra meg újra felülvizsgálja, térképét megnagyobbítsa, vonalait finomítsa , egy-egy vonalat újrarajzoljon.
A térképezés legnagyobb problémája nem az, hogy a semmiből kell kezdeni, hanem az, hogy állandóan felül kell vizsgálni a munkát. Maga a világ állandóan változik. Gleccserek vesznek, gleccserek támadnak. Kultúrák hanyatlanak le, kultúrák virágoznak föl. Túl kevés a technológia vagy túl sok a technológia. Nézőpontunk is gyorsan és drámaian változik. Gyerekként erőtlenek vagyunk, függő helyzetben élünk. A felnőttnek már nagy hatalma lehet. Betegen vagy öregen ismét erőtlenné válhatunk, ismét függő helyzetbe kerülhetünk. Ha gyerekünk van, akiről gondoskodnunk kell, a világot másféle helynek látjuk, mint ha nincsen gyerekünk. Ha csecsemőnk van, ismét másnak tűnik föl a világ, mint amikor kamaszokat nevelünk. A szegénynek más a világ, mint a gazdagnak. Naponta új színben tűnik föl a valóság. Ha az új meg új értesüléseket mind figyelembe vesszük, állandóan fölül kell vizsgálnunk térképünket, s néha jelentős változásokat kell eszközölnünk. Mindez fájdalommal jár, gyakran nagy fájdalommal. S ebben rejlik az emberiség gondjainak egyik lényeges eredője.
Van úgy, hogy az ember hosszadalmas, gondos munkával megrajzolta térképét a valóságról, melynek segítségével az életben eligazodni remél, s hirtelen olyan értesülés birtokába jut, ami miatt az egész térképet újra kell rajzolnia. A fájdalmas erőfeszítés ijesztőnek, lesújtónak tetszhet. Ezért rendszerint – és tudat alatt – nem vesszük tudomásul az új értesülést. S ezt gyakran nem is egyszerűen passzívan végezzük. Az új információt hamisnak, veszélyesnek, eretneknek kiáltjuk ki, az ördög incselkedésének. Valóságos keresztesháborút hirdetünk meg ellene, és azt is megpróbáljuk, hogy a világot próbáljuk hozzáidomítani saját nézőpontunkhoz. Ahelyett, hogy újrarajzolnánk a térképet, az új információt akarjuk elpusztítani. Sajnálatos, hogy az ember végeredményben sokkal több energiát pazarolhat az idejét múlta fölfogás védelmére, mint amennyibe helyreigazítása került volna.

M. Scott Peck: Úttalan utakon, Láng Kiadó, 1990. 35. oldal